A magyar nyelvű oktatás helyzete Kárpátalján 1944 után

A kárpátaljai magyarok túlnyomó többsége falvakban él. Egy falu pedig akkor életképes, ha mind anyagi, mind szellemi élete biztosított. A gazdasági bázist képletesen a község kenyeret adó "családfőjének", a szellem pallírozására hivatott intézményeket (iskola, egyház) pedig a nagy család "édesanyjának" nevezhetnénk. A történelem viharaiban ez az egység nemegyszer megbomlott, s falvaink az árván maradt családok helyzetébe kerültek. Nem célunk most azt elemezni, miképpen, milyen mértékben veszélyeztette a magyar falvak létét az egyéni gazdaságok felszámolása, az erőszakos kollektivizálás, mekkora károkat okozott az egyházak likvidálása vagy működési keretük korlátozása. Vizsgálatunk tárgya a II. világháború utáni Kárpátalja magyar oktatási rendszerének kialakulása és jelenlegi helyzete.

A magyar nyelvű oktatás Kárpátalján jelenleg igen egyenetlen, szinte járásonként, körzetenként változik. Azokban a járásokban, ahol nagyobb tömbben élnek magyarok, 1945 után nem szakadt meg az oktatás az elemi és az általános iskolákban. Ezek zömükben a munkácsi, ungvári, beregszászi és nagyszőlősi járás magyarlakta falvai. Sajnos, azokon a helyeken, ahol szórványban élnek a magyarok, semmilyen intézményes anyanyelvű oktatás nem alakult ki, még az olyan városokban és falvakban sem, ahol jelentős a magyar lakosság lélekszáma (Rahó, Huszt, Kőrösmező). Nem szerveztek anyanyelvű oktatást a nagyszőlősi járás görög katolikus falvaiban sem, mivel itt a lakosságot vallási alapon ukránnak nyilvánították (Csepe, Mátyfalva, Karácsfalva, Gödényháza stb.). Az első magyar tannyelvű középiskolák 1953-ban indultak vidékünkön. Az anyanyelvű továbbtanulás egyetlen lehetőségét hosszú évekig az előbb Huszton, majd Munkácson működő tanítóképző szakközépiskola jelentette, bár itt is csak néhány tárgyat tanítanak magyarul. Nem folyt magyar nyelvű oktatás az 1946-ban alapított Ungvári Állami Egyetemen sem, mígnem előbb az orosz filológusképzés keretében, majd 1963-tó1 önálló magyar filológiai szakon megindult a magyar nyelv- és irodalomtanárok képzése. Ám az e szakon tanulók is csak szaktantárgyaikat hallgathatják magyarul, az általános filológiai és társadalomtudományi tárgyakat ukrán és orosz nyelven adják elő. Egyetlen tárgyat sem hallgatnak magyarul azok, akik más szakra iratkoztak be, holott egyes karokon az ott tanuló magyar anyanyelvű diákok száma megengedné a magyar csoportok kialakítását. A legutóbbi időkig az Ungvári Állami Egyetemre, Kárpátalja valamennyi szakközépiskolájába és szakmunkásképzőjébe csak ukrán vagy orosz nyelven felvételizhettek a magyar jelentkezők.

A falusi óvodákban ugyan magyar nyelven beszéltek a gyerekekhez, de ez nem anyanyelvű nevelés, mivel egészen 1988-ig nem létezett külön a magyar óvodák számára kibocsátott tanmenet, tanterv, és zenei nevelésből még most sincs. A városokban pedig az 1989. évig egyáltalán nem volt magyar nyelvű óvoda, még a zömében magyarok lakta Beregszászban sem. Kárpátaljának tehát 1945 óta nincs olyan magyar nyelvű oktatási intézményhálózata, amely az óvodától az egyetemig biztosítaná gyermekeink anyanyelvű tanulását. Mint látjuk – anyanyelvű oktatási hálózatunk egy olyan torz bábuhoz hasonlít, amelynek aprók a lábai, többé-kevésbé fejlett a törzse, de hiányzik a feje, csak egy kis csökevényes kinövés van a helyén.

Ez a helyzet arra ösztönözte a szülőket, hogy amennyiben szeretnék gyereküket tovább taníttatni, ne anyanyelvű iskolába írassák őket. A rossz szemlélet kialakítását a tömegtájékoztatás is elősegítette azzal, hogy nap mint nap az orosz nyelv tökéletes ismeretének fontosságát hangsúlyozta, ezerszer ismételve, hogy a Szovjetunióban élő népek érintkezési nyelvének maradéktalan elsajátítása minden ember boldogulásának alapfeltétele. A magyar pedagógusok részére tartott rendezvények is annak a nézetnek a szajkózásától voltak hangosak, mely szerint tanulóink továbbtanulási lehetőségei korlátlanok, a sikertelenség oka csakis az orosz nyelv ismeretének hiányában keresendő. Az iskolákban egyfolytában az orosz nyelv oktatása volt napirenden, ezt ellenőrizték, 3-5 évenként változtatták a tanterveket, növelték az óraszámokat. (Néha olyan érzése volt az embernek, hogy más tantárgy és esetleg a tárgyi tudás egyáltalán nem számít.) Az emberekben tudatosult, hogy anyanyelvünkön gyermekeik nem érvényesülhetnek. Ennek az lett a következménye, hogy a magyar iskolák tanulóinak a létszáma csökkenni kezdett.

Hozzájárult ehhez az is, hogy a magyar tannyelvű iskolákba valóban alacsony szinten és nem sok eredménnyel oktatták az orosz nyelvet. Ennek okai: a rossz tankönyvek, tantervek, egyes esetekben a megfelelő tanerő hiánya; de főleg az a szemlélet, mi szerint az orosz nyelv a Szovjetunióban minden ember számára második anyanyelv, s ennek megfelelően kell oktatni, nem pedig idegen nyelvként. Az orosz nyelv oktatásának sikertelenségét hivatalos szervek azzal magyarázták, hogy a falvakban nincs megteremtve a nyelv oktatásához szükséges nyelvi közeg. Hogy megteremtsék, a magyar iskolákban orosz vagy ukrán tannyelvű osztályokat szerveztek magyar gyerekek számára. Az első ilyen osztály 1953-ban indult Nagydobronyban. A szülők eleinte idegenkedtek attól, hogy gyerekeiket ezekbe az osztályokba írassák, de megfelelő propagandával, bizonyos privilégiumok kilátásba helyezésével végül is sikerült megszervezni, hogy a "szülők kérésére" egyre-másra nyíltak az orosz, ukrán osztályok. Ezek duzzadni, míg a magyar osztályok apadni kezdtek, ami oda vezetett, hogy napjainkban néhány faluban már nincs is anyanyelvű oktatás. Mint látjuk, a nyelvoktatás kérdésének megoldása helyett az oktatás nyelvét változtatták meg. E folyamat káros, személyiségromboló hatását a mai napig nem ismerte fel minden iskola tantestülete, mint ahogy a szülők és a megyei, járási oktatásügyi osztály egyes vezetői sem. Igaz, ezekben az osztályokban a gyerekek jobban beszélik – bár nem anyanyelvi szinten – az orosz nyelvet, de képességeiket nem tudják maximálisan kibontakoztatni, gondolkodásuk sokszor sablonos, általában részfeladatok megoldására korlátozódik, így alapos, átfogó tudásról nem lehet beszélni. Az orosz nyelvű osztályokkal csak a nagyon erős pszichikumú gyerekek nyertek (bár valószínű: ők a magyar osztályokban is sikeresek lettek volna), a közepes és gyenge pszichikumúak lemorzsolódtak, elkallódtak. Ezek az iskolák mégis a legtöbb kárt a gyermekek személyiségének a kialakításában okozták. Az iskola feladata nemcsak az oktatás, hanem az egyéniség kibontakoztatása is. Emellett közvetítenie kell egy nemzet kultúráját, hagyományait. A kétnyelvű iskolákban bármennyire is igyekeznek az iskola vezetői – és van, ahol ilyen igyekezetről szó sem volt –, nem lehet egyforma hangsúlyt fordítani mindkét kultúra megfelelő ápolására és fejlesztésére. Előbb vagy utóbb az arányok eltolódnak, ami a gyermekek személyiségében tesz kárt. Az ilyen kétnyelvű iskolákban a "presztízsnyelv" általában nem a magyar lett. Többnyire nem magyarul tartották például az össziskolai rendezvényeket, kialakítva ezzel a magyar tanulókban azt a tudatot, hogy anyanyelvük használatának lehetőségei korlátozottak. Ennek hatására a gyerekek gátlásossá válnak, félnek véleményt nyilvánítani, csökken kreativitásuk, társadalmi aktivitásuk. Még rosszabb a helyzet a háromnyelvű iskolákban. Itt a magyar nyelv kétszeresen alárendelt viszonyba került, és ez nemhogy összekovácsolta volna a gyerekeket, hanem ellentéteket szított, alapja lett a nemzetiségi előítéleteknek. Ezt sok esetben az iskolák vezetői is elősegítették azzal, hogy bizonyos előnyökhöz juttatták az orosz vagy ukrán tannyelvű osztályokat (például évről évre csak az első váltásba kerülhettek a kétműszakos oktatás keretében; ide helyezték a legerősebb, szakmailag felkészültebb pedagógusokat, jól felszerelt tantermeket kaptak; először ezen osztályok tanulói kerültek szóba az úttörőtáborok beutalóinak elosztásakor, kirándulások szervezésekor, mondván: beszélik az orosz vagy ukrán nyelvet).

A két- vagy többnyelvű iskoláknak csak ott van létjogosultságuk, ahol a lakosság is többnemzetiségű. Ám itt is ügyelni kell arra, hogy valamennyi oktatási nyelv egyenrangú legyen, s az anyanyelvű oktatás megőrizhesse autonomitását. Ennek előfeltétele természetesen egymás nyelvének kölcsönös oktatása legyen.

Sajnos, azt sem hallgathatjuk el, hogy a magyar iskolák elsorvadásához – hibáztatható magatartásával – a kárpátaljai magyar értelmiség is hozzájárult, többnyire a városokban. Főleg a presztízsszakmák képviselői nem magyar tannyelvű iskolába íratták gyermekeiket. Mint szülők, úgy vélték, hogy a magyar iskolák nem elég színvonalasak és esetleg csökken gyermekeik továbbtanulási lehetősége. A könnyebb ellenállás, a kényelmesebb megoldás irányába léptek. Kivonták magukat és gyermekeiket a magyar szellemiséget őrző alapvető oktatási intézményekből, ahelyett, hogy mint szülők megkövetelték volna az oktatás színvonalának emelését, meghatározták volna tekintélyükkel az iskola szellemiségét, fokozták volna presztízsét. Szomorú, hogy néhány pedagógus is a maga alatt fát fűrészelő kertész módjára cselekedett. Önigazolásként mint szülők, sokszor elmondták, hogy önerőből meg tudják tanítani anyanyelvükön írni és olvasni gyermekeiket és házikönyvtáraikban mindig megtalálhatják a magyar irodalom remekeit, tehát műveltségük nem szenved csorbát. Elfeledkeztek azonban arról, hogy bármilyen tantárgyról is legyen szó, alapos tudást csak a rendszeres gyakorlással, a rendszerbe foglalás által nyerhetünk, hogy egy-egy mű megértéséhez az is segít, ha gondolatainkat megoszthatjuk másokkal, a szakterület ismerőivel.

Sajnos, napjainkban is tapasztalható egy káros tendencia, amely végeredményben szintén a magyar tannyelvű iskolákat sújtja. Sokan a szülők közül erejüket meghaladó munkákat, tevékenységet vállalnak, csak azért, hogy gyermekeik minél fiatalabb korban kikerüljenek az anyaországi iskolákba tanulni. Nem látják, vagy nem akarják látni, hogy ezáltal a család számára elvész a gyermek és a gyermek számára elvész a család, ami sok esetben a család szétesését eredményezi. A tanulók exportja különböző anyaországi tanintézményekbe (általános iskola, gimnázium, szakközépiskola stb.) az itthonmaradottak esélyét csökkenti, egyes esetekben veszélyezteti néhány iskola fennmaradását a rohamos tanulólétszámcsökkenés.

De vizsgáljuk meg anyanyelvű oktatásunk helyzetét egy kicsit részletesebben, az óvodától a főiskolai oktatásig.

A legkevesebb információnk az oktatás alapozó láncszeméről van. Sajnos, mint már szó volt róla, 1988-ig nem volt hivatalosan magyar óvodai nevelés, nem létezett megfelelő tanterv. Ez az állapot hátráltatta anyanyelvű iskoláink fejlődését és rontotta az iskolák színvonalát, hisz az óvodában nevelt gyerekek (főleg, akik városban laktak) nagyon gyenge anyanyelvi tudással lépték át az iskolák küszöbét, s ez kihatott fejlődésükre.

Az 1991-92-es megyei tanfelügyelőségi statisztikai adatok szerint Kárpátalján 63 olyan óvoda működik, amelyben 3157 gyermekkel csak magyarul foglalkoznak. Magyar nyelvű csoportok nyíltak a városok óvodáiban is. A területen 4 óvodában orosz és magyar nyelvű, két óvodában ukrán–magyar–orosz nyelvű a foglalkozás, egyben pedig ukrán–magyar–román csoportok működnek. Ezekben az óvodákban összesen 332 gyerekkel foglalkoznak magyar nyelven. Megkezdték az anyanyelvű foglalkozásokat a Felső-Tisza-vidék magyaroklakta településein is, bár a lelkes nevelők közül sokaknak a magyar nyelvet maguknak is tanulniuk kell. Az óvodai nevelés esetében szerintem a gyerekek fejlődését nem veszélyezteti az intézet többnyelvűsége. Ilyen kis korban a gyerekek leginkább az óvónőkhöz kötődnek, így a foglalkozások megőrizhetik autonomitásukat egy demokratikus vezetés alatt. Más kérdés viszont, hogy a nevelők szempontjából ez nem ideális helyzet, mivel gondjaikat, főleg az anyanyelvű oktatás és nevelés terén, nem tudják megbeszélni, nem kapnak megfelelő módszertani segítséget. Sajnos ez idáig "mamut-óvodákat" építettek, melyek inkább gyermekmegőrző helyekre, mintsem otthonokra hasonlítanak. A városokban sok szülő még így sem íratja gyermekét magyar csoportba, hiába adatott meg a lehetőség. Kényelemszeretetből általában inkább a lakásukhoz legközelebb eső óvodát választják. Ezért a városokban azt kell szorgalmaznunk, hogy minél több intézményben nyissanak magyar csoportot, és lehetőleg a kis intézményekben, hogy ezeket idővel átszervezhessék magyar nyelvű óvodákká.

Jobb a helyzet az általános iskolai és középiskolai oktatással. Az utóbbi néhány évben e téren jelentős a fejlődés. Sikerült megállítani a magyar iskolahálózat sorvadását, sőt talán meg is fordult ez a folyamat. Az utóbbi években önálló lett az aknaszlatinai és a nagyszőlősi magyar nyelvű iskola, újra megnyílt a császlóci, korláthelmeci elemi iskola, valamint általános iskolává szervezték a kisgejőci, szalókai, tiszaásványi elemi iskolákat.

Folyamatban van a tiszaágteleki általános iskola megnyitása is. Örvendetes, hogy nőtt a gyerekek létszáma a magyar nyelvű osztályokban, bár még mindig nem érte el a kárpátaljai magyar lakosság százalékszámának megfelelő arányt. Kedvezőbb képet kapunk, ha megvizsgáljuk hét évre visszamenőleg az első osztályokba beiskolázott tanulók százalékarányát. Míg az 1987–88-as tanévben a beiskolázott gyerekek 7,2%-a járt magyar nyelvű osztályba, mára ez a szám 10,1%-ot tesz ki, azaz megközelíti a magyarságnak a legutóbbi népszámlálás idején rögzített 12,5%-os arányát. A magyar iskolák szempontjából ez a növekedés fölöttébb örvendetes, igaz, elgondolkodtató is. Hiszen ebben a változásban valószínűleg annak a lehetőségnek a felkínálása volt a meghatározó, hogy a magyar iskolában végzettek esetleg az anyaországban folytathatják tanulmányaikat. Illetve – lássuk be – sok szülő azért íratta magyar iskolába (osztályba) gyermekét, mert a családot a kitelepülés gondolata foglalkoztatja. A sikeres életnek, a "boldogulásnak" a lehetőségét tehát az utóbbi években sokan nem az orosz, hanem éppen a magyar nyelv ismeretében, alapos elsajátításában látják. Ez ugyan növeli a magyar iskolák presztízsértékét, ám ettől függetlenül továbbra is arra kell törekednünk, hogy iskoláink ne a pillanatnyi konjunktúra révén, hanem a tanárok szakmai felkészültségével, a tanulók számára biztosított kellemes légkörrel, a magyar művelődés és műveltség szellemének átadásával váljanak vonzókká mind a szülők, mind a gyermekek számára.

Fontos szempont, hogy az iskolákból kikerülve gyermekeink hogyan tudják megállni helyüket az életben, hogyan tudnak érvényesülni, melyek továbblépési lehetőségeik, tudnak-e anyanyelvükön továbbtanulni itt, Kárpátalján. A magyar anyanyelvű lakosság létszámát tekintve elképzelhetetlennek tartom az önálló magyar egyetemet, de elérhetnénk azt, hogy bizonyos tantárgyakat magyarul is oktassanak az egyetemen. Ugyanígy megvalósítható lenne szerintem az anyanyelvű főiskolai tanár- és tanítóképzés Kárpátalján, ebben a szakpárosításnak is fontos szerepe van. Hasonlóan oldható meg a szakiskolai oktatás és a szakmunkásképzés is. (A Beregszászi 18. Sz. Szakközépiskolában 1988-tól működik magyar csoport. Ugyancsak működnek anyanyelvű csoportok az Ungvári Közművelődési Szakiskolában.)

Talán a legégetőbb probléma a nyelvoktatás megreformálása. Ezen a téren iskoláink gyengék. Tudomásul kell venni, hogy Ukrajnában élünk és itt kell boldogulniuk a gyerekeknek is, ezért meg kell tanulniuk egy szláv nyelvet. Hogy ez melyik legyen, arról vitatkozhatunk, bár úgy tűnik célszerűbb a "környezetnyelv"-re helyezni a hangsúlyt. Az ukránt kellene tehát oktatni az általános iskolákban. Két szláv nyelv oktatása egyidőben csak zavart okoz a gyerekek fejében és túlterheli őket. Számolni kell azzal is, hogy olyan régióban élünk, ahol "a népek nagy találkozóhelye" van, a "nyugat kapujában" (Ukrajnából nézve legalábbis), vagyis tanulóinknak el kell sajátítaniuk egy nyugati nyelvet is.

Az anyanyelvű nevelés szempontjából külön gondot jelent a szórványmagyarság helyzete. Anyanyelvű képzésük még gyerekcipőben jár és eltelik egynéhány év, míg megnyithatjuk az első magyar nyelvű osztályokat legalább a jelentősebb városokban: Huszton, Rahón, Kőrösmezőn. Sajnos nagyon sok faluban még fakultációként sem oktatnak magyar nyelvet a magyar nemzetiségű gyerekeknek. 12 olyan falu is akad, ahol magyar nyelven is miséznek a 12 katolikus templomban, de intézményesen nem oktatnak magyar nyelvet. Büszkén szokták mondani, hogy nem mindegyik magyar református, de aki református Kárpátalján, az biztosan magyar. Szomorú tény viszont, hogy 11 olyan településünkön, ahol református hitközösség működik, nincs magyar nyelvű iskola. Ezeken a helyeken minél előbb meg kell szervezni – összefogva az egyházzal – legalább a vasárnapi magyar oktatást. Nem könnyű feladat, mert felnőtt egy generáció, amely számára sajnos természetes, hogy nem magyar nyelvű iskolába járt és fél, hogy nem tud majd segíteni a tanulásban gyermekének. Valószínűleg meg kell "küzdeni" a pedagógusokkal is. Egy ilyen iskola indítása többletmunkát kíván, és a jelenlegi gazdasági helyzetben, amikor az értelmiség energiájának javát a mindennapi megélhetési gondok kötik le, a pedagógusokat igen nehéz pótlólagos erőfeszítésekre bírni.

Anyanyelvű oktatásunk helyzete, magyar művelődési, szellemi életünk alakulása és ezzel együtt a kárpátaljai magyarság megmaradásának lehetősége nagyrészt külső tényezőktől, a politikai és gazdasági helyzet rendeződésétől függ. E tekintetben vannak biztató jelek és vannak elkeserítő jelenségek. A mi feladatunk, hogy az anyanyelv nélkülözhetetlen szerepének, megtartó erejének a tudatosításával mind több pedagógust, szülőt és gyermeket győzzünk meg ügyünk igazáról.

Forrás: Orosz Ildikó: A magyar nyelvű oktatás esélyei Kárpátalján. Intermix Kiadó. Ungvár–Budapest, 1995.