A honfoglaló ősöktől a görögkatolikus betlehemesekig

Beregszásztól mindössze 10 kilométerre fekszik a bizonyítottan a honfoglalás korában is lakott település, Tiszacsoma. Nevét a Csoma-patakról kapta. Első említése 1327-ből származik.

Tárgyi emlékek a honfoglalás korából

A hajdan Bereg vármegye Tiszaháti járásához tartozó települést legtöbben valószínűleg a falu határában az 1980-as években feltárt honfoglalás kori temető révén ismerik. Ennek területe 1,5 hektárt tesz ki, s a IX-XIII. század között volt használatban. A lovas sírokon túl előkerültek különböző tárgyi emlékek, nyílvesszők, cserépedények, ékszerek, szablyák is. Az első leleteket a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzik. 1996-ban az egykori temetőnél honfoglalási emlékparkot hoztak létre, amely 2000-ben Árpád vezér, 2001-ben pedig Szent István szobrával bővült. Itt szervezi meg azóta minden évben honfoglalási emlékünnepségét a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Beregszászi Középszintű Szervezete, illetve Tiszacsomai Alapszervezete. Ehhez kapcsolódóan 2005 óta (az ünnepséget megelőzve) minden évben megrendezésre kerül az Árpád-kupa nevet viselő labdarúgótorna is, amelyen fiatalok és "öregfiúk" is összemérik tudásukat, tehetségüket.

A hagyományőrzés jegyében

Négy évvel ezelőtt a Kárpátaljai Magyar Betlehemes Találkozó által inspirálva Tiszacsomán is hagyományőrző betlehemes találkozóra került sor a KMKSZ helyi alapszervezetének rendezésében. A településen ma is élő hagyomány a betlehemezés és a csillagforgatás. Karácsonykor több csapat is járja Csoma utcáit. Közöttük pedig olyanok is akadnak, amelyek a kárpátaljai találkozón kívül Magyarországon is több alkalommal képviselték már szülőfalujukat és Kárpátalját, s ezt a szép és nagy múltra visszatekintő szokást.

Ördög- és viharűzők

A legnagyobb részben görögkatolikusok által lakott településen jeles eseménynek számítottak, számítanak ma is a különböző egyházi ünnepek. A téli és tavaszi ünnepkörben egyaránt találhatóak olyan jeles napok, amelyeknek szokásrendszeréhez hozzátartozik bizonyos dolgok megszentelése. Az első ilyen esemény a vízkereszt (január 6.). Vizet mindenki otthonról vitt a templomba valamilyen edényben (kanna, kancsó stb.). Az edénybe a vízen kívül leggyakrabban fenyőág került. Szentelés után hazavitték, s valaki (általában a család feje) a vízbe mártott fenyőággal megszentelte, meghintette a ház minden sarkát. Ezt követően a család minden tagjának innia is kellett a vízből. Úgy tartották ugyanis, hogy a víznek "ördögelűző" hatása van, s aki iszik belőle, az jó ember lesz, mert távol marad tőle az ördög. A ház sarkainak megszenteléséhez hasonlóan a szentelt vízzel meghintette a gazda az istállót és a jószágot is, hogy ne érje azokat betegség. A megmaradt vizet eltették. Később, ha egy gyerek nagyon sírt, nem tudott elaludni (ez azt jelentette, hogy valaki "megnézte", ezáltal megverődött), ebből készítettek szenes vizet. A vízbe meggyújtott gyufaszálakat tettek, majd megkenték vele a gyermek fejét, keresztet téve rá, végül két oldalról megköpdösték. A szenes víz maradékát az ajtó sarkába öntötték ki.

Február 2-án történt a gyertyaszentelés. A megszentelt gyertyát mindig kéz alatt tartották, mivel védelmi erőt tulajdonítottak neki. Ha egy gyermek rosszat álmodott, feje fölött meggyújtották, s felhasználták akkor is, ha rossz idő közeledett. A szentelt gyertya megmaradt csonkját nem volt szabad kidobni, ezért a tűzbe dobták.

Virágvasárnap, vagyis a húsvétot megelőző vasárnapon szentelték a cicukát (barkát). Ebből a szentelést követően mindenki kapott 2-3 szálat, amit aztán otthon nagy becsben tartott. Szintén védelmi erővel bír. Ha rossz idő közeledett, egy darabját meggyújtották, mivel az égő szentelt cicuka füstje képes elűzni a vihart. A cicukát sem volt szabad kidobni. A gyertyacsonkhoz hasonlóan ezt is elégették, akkor, amikor már volt új szentelt cicukaág.

Húsvétkor sonkát, pászkát, tojást, kolbászt és sárga túrót is vittek szentelni. Ezeknek maradékait, mint például a csont vagy a tojáshéj, nem szabad kidobni. Ennek egyszerű a magyarázata: semmilyen szentelményt nem taposhat ember lába. A maradékokat tűzre vetették. A sárga túró elkészítése: a tejet (ennek mennyisége 2 liternél is több lehetett, ha nagy volt a család) feltették forrni, majd felvert tojást öntöttek belé (akár 15-20 darabot is, a tej mennyiségének függvényében), s addig kevergették, míg össze nem állt. Cukrot, esetleg fahéjat is adtak hozzá. Miután összeállt, tilon (gézen) vagy csipkén keresztül leszűrték, majd abban akasztották fel csepegni. Így össze is állt, gömbölyű formát vett fel.

Fél kilométer szőttes

A hagyományokon és történelmi emlékeken kívül kézművesekből, mesteremberekből sincs hiány Tiszacsomán.

Sróth Rozáliát az egykor nélkülözhetetlen, ma lassacskán újra divatba jövő szőttes pokrócok készítéséről kérdeztem.

– Nagyanyámtól tanultam meg szőni 12-13 éves koromban. Szerettem és akartam is ezzel foglalkozni. A minták, ahogy akkor megtanultam, meg is maradtak a fejemben. Illetve volt, hogy Beregről hoztak, és én arról számoltam le a szemeket. Kezdetben rongypokrócot szőttünk, aztán beregi szőtteseket készítettünk. Akkoriban divatban voltak még a lakodalmas kendők. Egy lakodalomra általában 30-40 darabot szőttünk, megrendelésre. De készítettünk asztalterítőt, függönyt, lakodalomra kötőket is a szakácsasszonyoknak. Miután férjhez mentem, megtanultam a férjem nagynénjétől a felvetést, vagyis a cérna előkészítését a szövéshez. Ez egy egész napot vesz igénybe, úgyhogy egy nap alatt tanultam meg tulajdonképpen. Akkoriban kezdtem neki ugyanis eladásra készíteni pokrócokat. Nagyanyám korábban megvetette nekem a cérnát, de amikor Csomára kerültem, nem jöhetett egyfolytában, hogy ezt megcsinálja, ezért meg kellett tanulnom, hogy boldogulni tudjak. Egy nap alatt 6-7 métert is leszőttem, ha nem volt segítségem. Ha volt, akkor lement 10 méter is, de úgy, hogy egész nap ezzel foglalkoztam.

Rozália munkái Magyarországon kerültek eladásra. Férje elmondása szerint, volt, hogy egyszerre 500 métert is vittek.

Munka a tetőn

Prokai Zoltán az ács- és a bádogosmesterségben is jártas. Fiatalon, rögtön az iskola befejezése után, édesapja mellett kezdett el dolgozni. Testvére bádogossággal, plehes munkával foglalkozott (ki is tanulta ezt a mesterséget), s tőle tanult meg aztán sok mindent Zoltán, illetve tőle örökölt meg néhány szerszámot is. 1970-ben kezdett el ezzel komolyabban is foglalkozni. Dolgozott építőbrigád mellett és gyárban is, hol tetőfedőként, hol bádogosként. Bár több évtizedes szakmai gyakorlata van, elmondása szerint jóformán mindig van még mit megtanulnia, mert újfajta plehek, tetőfedő anyagok vannak, amikkel esetleg már nem kell annyit dolgozni, hisz elég csak odacsavarozni a kész darabokat. A munkának a nyári meleg és a téli hideg idő elviselésén túl is vannak nehézségei, hisz kell tetőre mászni, mérni, szabni, feltenni, no meg persze le is mászni. Sokszor esténként, munka után készítette elő a csatornákat. Az évek során több segítője is akadt a munkában. De ahhoz, hogy valaki jól tudja űzni ezt a mesterséget, nemcsak huzalom kell, hanem az is, hogy az ember szeresse ezt a munkát. Bár a mester már nyugdíjas, azért dolgozgat néha, ha adódik valami munka, de már csak csatornázást vállal.

Tizennégy éves restaurátor

Pősze Elek igazán sokoldalú személyiség, hiszen festéssel, szobrászattal, restaurálással egyaránt foglalkozott. Tizenhárom éves korában, a 7. osztály befejezése után Ungváron kezdett neki képzőművészeti tanulmányainak. Az első év befejezését követőn, amikor mindössze 14 esztendős volt, már templomot restaurált. Több mint 50 éven keresztül foglalkozott templomok, s az azokban lévő freskók, ikonok helyreállításával Kárpátalján, Kijevben, Oroszországban egyaránt. Azokban az időkben (nyilván sokan emlékeznek még rá), amikor a vallás gyakorlása tiltott volt, temérdek alkalommal fenyegették huszonöt évi börtönbüntetéssel is emiatt.

Művészeti tanulmányai alatt más képzőművészeti ágazatokkal, így a szobrászkodással is megismerkedett, s szívesen űzte a képzőművészetnek ezt az ágát is. A szívéhez legközelebb a szentképek állnak. Gyakran festett megrendelésre is. Otthona, mondhatni, egy egységes kiállítótermet alkot, hisz a falakról lógva, azokra ráfestve, azokba szinte beépülve is lépten-nyomon alkotásaiba botlik az ember.

Farönk és léc

Rácz János, a KMKSZ helyi alapszervezetének elnöke a helyi érdekeltségű rendezvények szervezése, s egy betlehemes csoport felkészítése mellett asztalossággal is foglalkozik.

– A 10. osztály befejezése után kerültem az asztalosműhelybe, mivel akkoriban iskola után mindenkinek el kellett helyezkednie valahol. Három hónapig voltam tanuló, s azzal a tudással, amit ez idő alatt megszereztem, el is kezdtem dolgozni. Katonaság után folytattam az asztalosságot a baktai kutatóintézetben. Később csapatokra osztottak minket. Öt-hat fiatal volt egy-egy brigádban. Ajtókat, ablakokat készítettünk, meg minden egyebet, amire épp szükség volt. Jártunk például farmokra javítómunkákat is csinálni. A nyolcvanas évek végén átmentem dolgozni a téglagyárba. Ott is asztaloskodtam ugyan, de többféle munkám volt. Néha farönköket vagy épp léceket kellett például felvágni. A téglagyár később megszűnt, így 2003-ban itthon kezdtem el dolgozni. Akkoriban nagyon keveset fizettek itt az asztalosmunkákért, ezért Magyarországra hordtuk az otthon elkészített kisszékeket, gyúrótáblákat, kisablakokat, kasza- és kapanyeleket. A feleségem segített a munkában. Nem sokkal később hivatalosan is ez lett a munkám. Tavaly viszont balesetet szenvedtem. Egy darab vasat akartam sarokcsiszolóval elvágni. Nem volt rajta korongvédő, így amikor a korong eltört, annak egy darabja a homlokomban állt meg. Gyógyulok, de mostanában persze már nem dolgozom annyit, mint korábban.

A tapasztalat többet ér

Szintén asztalosmesterséggel foglalkozik Kovács Miklós.

– Édesapám asztalossággal foglalkozott. Gyerekként figyeltem, ahogy dolgozik, és dolgoztam én is vele, már úgy 5 éves koromtól. Nem gépen persze. Ideadott például egy darab lécet, és azt addig kellett a csiszolópapírral csiszolnom, amíg nem volt tökéletes. Ha leültetett, és azt mondta, hogy ezt meg kell csinálni, akkor azt meg is kellett csinálni, nem volt mese. Nem nézték akkoriban, hogy a gyerek 8 vagy 10 éves, meg kellett csinálni. 1979-ben befejeztem az iskolát, rögtön mentem bútorgyárba dolgozni. Vállalt munkákat csináltunk, tehát nem úgy ment, mint más gyárakban, hogy ugyanabból a darab bútorból, ugyanolyan méretekkel megcsináltunk egymilliót. Nem sablon után dolgoztunk, hanem méret alapján. Hat-hét hónapot dolgoztam ott, utána mentem katonának, ahol kérdezték tőlem, hogy mihez értek. Mondtam, hogy apám mellett tanultam ki a mesterséget. Azt felelték, hogy az többet ér igazából, mintha igazolást mutatnék fel, mert tudják, hogy az apja mellett több dolog ragad az emberre. Katonaság után visszakerültem a bútorgyárba, s úgy fél évet ledolgoztam. Később más munkáim is voltak, és 1990-ben megkezdtem komolyabban is asztalossággal foglalkozni. Először csak kisebb dolgokat csinálgattam, például kisszéket, aztán kezdtem el lépcsőkkel, lépcsőfeljárókkal foglalkozni. Nagy gond a mi munkánkban, hogy az ember nem tud egy bizonyos munkára ráállni, és külön ahhoz beszerezni a gépeket. Mert ma egy lépcsőfeljárót kérnek, de lehet, hogy két hét múlva egy ülőkét fognak, utána meg egy asztalt vagy gyerekágyat. Amire lehetőség van, azt kell megcsinálni. Készítettem már bútort, hintaszéket, dohányzóasztalt, faházikót, teraszt, lépcsőfeljárókat is. Inkább ilyesmit, mint ajtót vagy ablakot. Egyedül szoktam dolgozni. Ez a munka nagy pontosságot igényel, a mai fiatalok meg olyanok, hogy hiába mondja nekik az ember, hogy valamit rendesen ki kell csiszolni például, ők mindig okosabbak, mint én.

Reméljük, ahogy honfoglaló elődeink emlékét örökre őrizni fogja Tiszacsoma határa, úgy a különböző hagyományok, szokások sem merülnek majd soha feledésbe e történelméhez és magyarságához eddig oly hűen ragaszkodott településen.

Akinek van kiegészí­tenivalója Tiszacsoma múltjához, je­lenéhez, hagyo­mányaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.


Vissza a hírekhez