A megmaradásunkért küzdeni kötelességünk

Demes László 1945-ben született Tiszasalamonban. Csapon végezte el a középiskolát, 1964-ben vették fel az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarának magyar tagozatára, ám rögtön behívták katonának. 3 év katonai szolgálat után tért vissza az egyetemre, ahol Fodó Sándor lett az osztályfőnöke.

– Laci bácsi, mennyi időt töltött a pedagógiai pályán, és ebből mennyit Fornoson?

– 1972-ben, az egyetem elvégzése után a Munkácsi járásba, a Derceni Középiskolába neveztek ki magyartanárnak, majd egy év múlva áthelyeztek a szomszédos Fornosra, az általános iskolába. Itt dolgoztam 33 éven keresztül nyugdíjba vonulásomig tanárként és igazgatóhelyettesként.

– Milyen kapcsolat fűzte önt Fodó Sándorhoz?

– Fodó igazi baráti, bensőséges viszonyt alakított ki a tanítványaival, diákjaival. A többi egyetemi tanártól eltérően nemcsak a katedráról tanított, hanem gyakran kivitte a diákjait a szabadba, a zöldövezetbe, a történelmi helyszínekre, pl. az ungvári várba és környékére. Gyakran szervezett kirándulásokat is, főleg a szülőföldjére, a Felső-Tisza-vidékre. Ezért igen népszerű volt a tanítványai körében, nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvendett. A kialakított barátságot nem szakította meg az egyetem után sem, a legtöbb volt diákjával, így velem is, élete végéig ápolta azt. A kinevezésem után is többször meglátogatott, mint ahogy ungvári útjaim során, amikor csak tehettem, én is sokszor felkerestem őt a lakásán.

– Mire a legbüszkébb az eddig elért eredményei közül?

– A munkámat mindig igyekeztem lelkiismeretesen, a lehetőségek szerint a legjobban elvégezni – ahogy azt egyetemista koromban Fodó Sándortól tanultam. Igyekeztem minden lehetőt megtenni anyanyelvünk, kultúránk oktatásáért, ápolásáért, és azért, hogy a tanítványaim boldoguljanak az életben. Nem is volt konfliktusom, haragosom soha sem a munkámban, sem a magánéletben. És büszke vagyok arra is, hogy nem fornosi születésűként a fornosiak elfogadtak, befogadtak, mindig adtak, és most is adnak a véleményemre. Büszke vagyok arra is, hogy a KMKSZ-ben a megszületése óta ott vagyok, és nagy szerepet játszottam a fornosi alapszervezet 1994-es megalakításában is. A helybeliek bizalmát jelzi az is, hogy engem választottak az alapszervezet elnökévé. Ezt a tisztséget – amíg az egészségem lehetővé tette – sok éven át töltöttem be.

– Ön szerint van-e értelme küzdeni a kárpátaljai magyarság megmaradásáért? Érdemes-e vállalni a sok áldozatot?

– Egyértelműen van értelme, és kötelességünk is. Kötelességünk megőrizni nemcsak kultúránkat, nyelvünket, hanem azt a talpalatnyi földet is, amelyen élünk, hiszen tudjuk a történelemből, hányszor került már veszélybe. És a legnagyobb feladatunk: küzdeni az asszimiláció ellen, hiszen a beolvasztásunkra számtalan kísérlet történt már, és a veszélye ma is fenyeget. S véleményem szerint úgy tudjuk a legméltóbban őrizni Fodó Sándor emlékét, hagyatékát, ha határozottan és elszántan kiállunk a kárpátaljai magyarság érdekeiért, ahogyan azt ő tette. Én is egész életemben ezért harcoltam, küzdöttem – és nem bántam meg.

– Mit jelent az Ön számára ez az elismerés?

– Nagyon meglepett és meghatott, és igen nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy engem is méltónak találtak arra, hogy kitüntessenek a Fodó Sándor-díjjal, hiszen sohasem törekedtem elismerésekre, "szürke eminenciásként" igyekeztem tenni a dolgomat. Nagyon örülök annak, hogy ezt a díjat létrehozták, mert szerintem ez is segít megőrizni Fodó Sándor emlékét, örökségét, segít szélesebb körben elterjeszteni azt a töretlen hitet, lelkesedést, elszántságot, amit ő képviselt. Számomra pedig megerősítést jelent abbéli hitemben, hogy amit eddig tettem, azt jól tettem, és erőt ad ahhoz, hogy a továbbiakban is, amíg csak bírom, ezt az utat járjam. Nagyon remélem, hogy ez a díj hosszú életű lesz, sokaknak ad további erőt, kitartást a megmaradásunkért folytatott küzdelemünkben, és kívánom, hogy nagyon sokan kapják még meg ezt a díjat.


Vissza a hírekhez