Kárpátalja magyarsága a sztálinizmus áldozataira emlékezett

Idén stílszerű, új emlékműnél emlékezett Ungvár magyarsága az 1944-ben magyarságuk vállalása miatt elpusztított ősökre, hozzátartozókra, a magyar közösségünk ellen irányuló legnagyobb gonosztettre. A KMKSZ által 1989-ben emelt korábbi emlékjelet sikerült egy méltóbbal felcserélnie a kulturális szövetségnek, melyet november 18-án, vasárnap avattak fel ünnepélyesen. A sztálinizmus áldozatainak új emlékműve – az ungv ári Lézu Volodimir és a kisgejőci Csuka Gábor alkotása – börtönrácsot és szögesdrótkerítést formál, emlékeztetve az arra járót a kárpátaljai magyarság vészkorszakára. Az emlékmű körüli parkot Baráth Éva, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára tervezte és alakította ki. Az emlékünnepséget megtisztelte jelenlétével többek között dr. Horváth Judit Barbara, ungvári magyar konzul.

A megemlékezésen dr. Tarics Zoltán, a KMKSZ Ungvári Alapszervezetének elnöke köszöntötte a megjelenteket, emlékeztetve a 68 évvel ezelőtti tragikus eseményekre, majd nemzeti himnuszunk eléneklése után történelmi egyházaink képviselői kaptak szót.

Héder János, ungvári református lelkész, a Kárpátaljai Református Egyházkerület főjegyzője a 130. zsoltárra épülő megemlékező beszédében hangsúlyozta: "Bár az Isten elküldte az ő fiát, és hirdeti a bűnöknek a bocsánatát. Csak azoknak van bűnbocsánat, akik megvallják a bűneiket... Nem hangzott el sohasem igazi megbánás. A mai napig helyesnek, dicsőségesnek, jónak tartják ebben az országban sokan azt, hogy elvehették a férjeket az asszonyoktól, az apákat a gyermekektől, a fiakat a szülőktől és elpusztították őket."

Ambrus József, ungvári görögkatolikus parochus imádkozott az életüket magyarságukért áldozott elődök lelki üdvéért. Molnár János, ungvári római katolikus plébános a feltámadás és az örök élet hitével és reményével vigasztalta az emlékezőket.

Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke, megyei képviselő megemlékező beszédében rámutatott: "A nemzet kollektív személyiség, emberekből áll. De azért él, mert a tagjai a közösségért dolgoznak, küzdenek, áldozatot hoznak. S akik ebben a küzdelemben és áldozathozatalban különlegeset nyújtanak, azokra a nemzetnek mint közösségnek emlékeznie kell. A '44-es terror célpontja a magyar nemzet tartása, lelke volt, hogy a megfélemlített tömeg alapanyag legyen a kommunizmus építéséhez. Ehhez a régi erkölcsöket ki kellett iktatni, a múltat végképp el kellett törölni Szent Istvántól mostanáig. Utolsókból elsőket csinálni, a bűnözőkből vezetőket. Az elfelejtett múlt, a megtört tartás, a felborult értékrend a mai mindennapoknak is része, az akkori eseményeknek a mai nemzedékek is áldozatai. Legyünk biztosak magunkban, hogy nekünk, akik itt vagyunk, és nem otthon ülünk, akik emlékszünk a múltra, és akik nem akarjuk, hogy utolsókból legyenek az elsők, igenis nekünk van igazunk, és mártír őseink szelleme mögöttünk van."

Balogh Lívia, a KMKSZ Ungvári Középszintű Szervezetének elnöke elmondta: "Férfiakra emlékezünk, akik civilek voltak. Férfiakra, akiknek egyetlen bűnük magyarságuk volt. Nemcsak az ő hiányuk, hanem népünket ért pszichés sérelmek az örökségünk, a sztálinizmus öröksége. Hisz a Gulágról visszatért emberek két fontos dolgot emelnek ki leggyakrabban, az egyik a bizonytalanság..., a másik pedig a bennük kialakított kisebbrendűség érzése, ami a legnagyobb ellensége ma is a kárpátaljai magyarságnak. Hisz a bűntelenül büntetettek hamar felismerték, hogy bármit megtehetnek velük, hisz még csak emberszámba sem veszik őket, és emiatt önazonosság-tudatuk, identitásuk szenvedett szörnyű károkat" – hangsúlyozta Balogh Lívia, majd köszönetet mondott mindazoknak, akik gyermekeikkel és tanítványaikkal emlékeznek, mert – mint fogalmazott – ők ennek az ügynek a szolgálatában állnak. Köszönetet mondott továbbá Magyarország Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumának, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-nek, valamint minden kárpátaljai magyar embernek, akik tevőlegesen hozzájárultak ahhoz, hogy egy méltóbb emlékjel előtt állhasson meg Ungvár emlékező magyarsága.

Ezt követően az emlékezők elhelyezték koszorúikat és virágaikat az új emlékmű talapzatán, majd végezetül elénekelték a Szózatot.

Munkácson november 18-án emlékezett a város magyarsága a sztálini lágerekbe elhurcolt ártatlan magyar és német áldozatokra. A megemlékezés helyszíne idén is a Rákóczi-kastély udvara volt: 1944 őszén itt volt az elhurcoltak gyűjtőhelye. Az udvaron emlékszobor, a falon emléktábla, rajta 149 név: a halál Munkácson ennyi magyart aratott le szovjet pribékjei által. A családtagok azonban nem felednek. Nem véletlen hát, hogy ezen a napon is tekintélyes sokaság gyűlt itt össze, akiket a szervezők nevében Gulácsy Géza, a KMKSZ Munkácsi Középszintű Szervezetének elnöke, a KMKSZ alelnöke köszöntött.

Popovics Béla, a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség tiszteletbeli elnöke röviden felidézte az 1944 őszén történt kárpátaljai "málenykij robot"-ot, amikor is a Lenin és Sztálin által felépített gyilkos rendszer kiszolgálói Kárpátalja sok településéről – köztük Munkács városából is – sok ezer embert vittek el magyar vagy német nemzetiségük miatt. A szónok visszatekintett a távoli múltba, a honfoglalás és az államalapítás korára: "Szent István királyunk országot teremtett nemcsak a magyaroknak, hanem minden itt élt nemzetnek, akik Kárpátalja területén megtanultak egymás mellett békességben élni – mutatott rá Popovics Béla. A szónok a továbbiakban arra kereste a választ, volt-e értelme az elhurcoltak szenvedésének. – Én hiszem azt, hogy minden szenvedésnek helye van. Hiszem azt, hogy ha a sokat szenvedett kárpátaljai magyarság – és németség – a sorstól kapott titáni kínokat föl tudja dolgozni, és azt az Istennek fel tudja ajánlani, akkor ezen nemzeteknek lesz jövőjük. Jövő pedig akkor lesz, ha újra meg tud térni ez a nemzet, ha újra lesznek közösségek és családok, és ha a családban lesznek gyerekek, akik keresztényi nevelésben nőnek fel."

Az eseményen a német szervezeteket Kizman Zoltán, Bretus Magda és Hudák Magdolna képviselte.

Bretus Magda a Munkácsi Német Szövetség képviseletében beszámolt arról, hogyan élte át 1944 őszi eseményeit. Elmondta, fiatal lányként ő maga is megszenvedte a szovjet repressziót, amikor is a megszálló szovjetek több családtagjával egyetemben Tyumenybe deportálták, ahonnan számos hozzátartozója, sajnos, már nem térhetett haza.

Nott Miklós, ungvári magyar konzul beszédében elmondta, az ő családja is érintett a sztálini terrorban, ugyanis édesapja 1944–49 között öt évet töltött Szibériában, ahonnan később csontig lesoványodva sikerült hazatérnie. "Mögöttem az emléktáblán 149 név szerepel – mondta. – Nekik, sajnos, nem sikerült hazatérniük. Ma, amikor itt állunk az áldozatok emlékműve előtt – mely hűen fejezi ki a kiszolgáltatottságot, a megalázottságot és a félelmet – a múlt tragédiája mellett a jelenre is koncentrálnunk kell. Arra a jelenre, amelyben immár békében élhetünk. A békés, baráti kapcsolatok kiépítéséhez segítséget adhat az áldozatokra történő emlékezés, a családtagok előtti főhajtás. E sorsközösség örökre összekapcsol minket, és eszünkbe juttatja azt, hogy mi az, aminek a jövőben soha nem szabad megtörténnie. Az Európai Unió, Magyarország, az Unióba törekvő Ukrajna, valamint a tisztességes emberek értékrendjével egyáltalán nem egyeztethető össze a népirtás, az emberiség elleni háborús bűncselekmény, beleértve az önkényuralmi rendszerek által elkövetett bűncselekményeket is."

Lengyel Zoltán, Munkács polgármestere 1944 őszének eseményei kapcsán rámutatott arra, milyen szörnyűségeket válthat ki egy világháború. Korunkban különösen fontos a béke érdekében munkálkodnunk – mondta –, hiszen egy újabb világháború kitörése, valamint az atomfegyverek bevetése egész bolygónk megsemmisülésével járhat.

Taraczközi Gerzson református lelkipásztor szerint "az 1944 őszén történt szörnyű eseménysorozat démoni erők munkája és valós megtapasztalása volt". A tiszteletes rámutatott arra, hogy ezek az erők korunkban is jelen vannak és buzgón munkálkodnak is: ennek szomorú eredményét képezik többek között az összetört családok, valamint a népek és nemzetek közötti konfliktusok. "S hogyan vehetjük fel a démoni erőkkel szemben a harcot? – tette fel a kérdést. – Ha fegyverként a szeretet parancsolatát választjuk, s ezzel felvértezve haladunk a krisztusi úton..."

Pogány István római katolikus plébános igehirdetése után kifejtette: azzal, hogy valakit megölnek, nem pusztítják el teljesen, csak az anyagi testet ölik meg. Az elhalt személy ugyanis lélekként tovább folytatja életét, ám hogy hol, annak kérdését földi életének mérlegre tétele dönti majd el.

Az ünnepségen Szvirida János karnagy vezetésével a római katolikus egyház ifjúsági énekkara, valamint Varga Ildikó vezényletével a Munkácsi Református Egyház kórusa szolgált, jelentősen fokozva az alkalom kegyeletteljes hangulatát.

A megemlékezésen részt vett Popovics Pál, a KáMCSSZ elnöke is a munkácsi cserkészcsapat több tagjával együtt.

Beregszászban november 18-án a megemlékezők az 5-ös számú középiskola falán elhelyezett emléktáblánál gyülekeztek. Ez volt az az épület, ahová összegyűjtötték 1944-ben a magyar férfiakat Beregszászból és környékéről, majd 1944. november 18-án innen terelték őket tovább a szolyvai gyűjtőláger felé.

Bocskor László, a KMKSZ Beregszászi Alapszervezetének elnöke köszöntötte a megjelenteket, majd így szólt az emlékezőkhöz: "Nem tudom, hogy látnak-e minket fentről. De mindenkit arra kérek, hogy úgy cselekedjünk magyarként, hogy büszkék lehessenek ránk." Ezt követően megkoszorúzták az emléktáblát és átvonultak a Puskin téri emlékműhöz, ahol elénekelték nemzeti himnuszunkat. Horkay Sámuel, a KMKSZ városi tanácsi frakciójának vezetője, a KMKSZ Beregszászi Alapszervezetének tiszteletbeli elnöke emlékező beszédében mélyen elítélte a berendezkedő kommunista hatalom hazugságait és gaztetteit. Hangsúlyozta, hogy a mai napig nem volt rehabilitáció, amit jó lenne már elérni, hogy előre tudjunk nézni, fel tudjuk emelni a fejünket.

Nagymuzsalyban november 18-án a falu központjában, a sztálinizmus és a második világháború áldozatainak emlékművénél emlékezett a település magyarsága. A Himnusz eléneklését követően a jelenlévők egyperces néma főhajtással adóztak az áldozatok emlékének. Jakab Erika, a KMKSZ Nagymuzsalyi Alapszervezetének elnöke történelmi ismertetőjében felvázolta az 1944 őszén zajlott "málenykij robot" történetét. Nagymuzsalyból 1944 őszén a sztálinisták 239 magyar férfit hurcoltak el a "háromnapos" munkára, köztük Narancsik Imre református lelkipásztort is. Arra kérte a jelenlévő szülőket és nagyszülőket, az iskola és az egyház mellett neveljék a gyerekeket a múlt iránti tiszteletre, magyarságtudatra, hiszen ezek olyan örök értékek, melyekért dédszüleik a legnagyobb árat fizették: az életüket adták. Sin József, a KMKSZ Beregszászi Középszintű Szervezetének elnöke rámutatott arra, hogy Nagymuzsaly az egyik olyan község, amelyik a legtöbb áldozatot hozta magyarságáért, hiszen falusi szinten Muzsalyból hurcolták el a legtöbb magyart, akik közül csupán 93-an térhettek haza szeretteikhez. Baksa Zsolt református lelkipásztor a hit fontosságáról szólt, hangsúlyozva: családjuktól elvágva, távol a messzeségben az elhurcolt magyarok naponta szembesültek kemény próbatételekkel, éhséggel, nincstelenséggel. Ám volt valamijük, melyet fogvatartóik soha nem vehettek el tőlük: ez pedig nem volt más, mint a hit, az Istenbe vetett bizodalom, mely jelentősen hozzájárult a nehézségek elviseléséhez. Szegedi Erika, a Nagymuzsalyi Középiskola igazgatónője az elhurcoltak itthon maradt családjainak fájdalmáról szólt. A település legidősebb férfilakosa, Varga Géza pedig két verset mondott el.

A megemlékezésen énekkel szolgált a református és katolikus hívekből álló vegyes kar és az alkalomhoz illő színvonalas irodalmi műsorral léptek fel a középiskola tanulói is.

Guton Peres Tibor, a KMKSZ helyi alapszervezetének alelnöke köszöntötte a megemlékezés résztvevőit, szólva a 68 évvel ezelőtti szörnyűségekről. Szilágyi Károly református lelkipásztor beszédében hangsúlyozta: Jézus nélkül nincs túlélés, megmaradás. Sin József, a KMKSZ Beregszászi Középszintű Szervezetének elnöke rámutatott arra: a magyar nem bűnösebb a többi népnél, ennek ellenére Kárpátalján a "málenykij robot" révén mégis szervezett népirtás folyt a magyarság ellen, amiért az elhurcoltaktól és hozzátartozóiktól mind a mai napig nem kértek bocsánatot, nem rehabilitálták őket, és kárpótlásban sem részesültek.

Kígyóson az 1990 novemberében a KMKSZ helyi alapszervezetének kezdeményezésére közadakozásból épült emlékmű az elmúlt évek alatt az időjárás viszontagságai miatt jelentősen megrongálódott. A "KMKSZ" Jótékonysági Alapítványhoz benyújtott pályázatnak köszönhetően az idén sikerült felújítani az emlékművet, melynek költségeihez hozzájárultak a Kígyósi Református Gyülekezet tagjai és az áldozatok hozzátartozói is.

Kígyósról 1944 novemberében 78 magyar nemzetiségű férfit hurcoltak el, közülük 28-an nem tértek vissza szeretteikhez, 13-an haltak hősi halált a csatatereken.

A temetőkertben álló felújított emlékmű előtt a szép számban megjelent kígyósiak és vendégeik ökumenikus istentisztelet keretén belül hallgatták meg Pocsai Vince református és Molnár Ede baptista lelkész igehirdetését. A tiszarádi testvérgyülekezet képviseletében Papp Endréné, a társközség polgármester asszonya emlékezett meg az ártatlan áldozatokról. Vass Ottó, a kígyósi református egyházközség jegyzője beszédében elmondta, az emlékmű a magyar szenvedéstörténet vaskos könyvének két oldalát szimbolizálja, rajta a kígyósi áldozatok neveivel, akiknek egyetlen bűnük magyarságuk volt. Ha továbbra is magyar nemzet részeként szeretnénk élni itt, Kárpátalján, nemzeti öntudatunkban is meg kell újulnunk, erőt és hitet kell merítenünk az áldozatok magyarságtudatából.

A rendezvényt a helyi nyugdíjasklub és a református ifjúsági csoport műsora színesítette.

A kígyósi emlékmű felújítását "KMKSZ" Jótékonysági Alapítványon keresztül a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatta.

Zápszonyban a Himnusz eléneklését követően Csatáry Zsolt alapszervezeti elnök mondott emlékbeszédet, melyben elhangzott: "..a szerencsétlen magyar férfiakat gyalogmenetben hajtották a szolyvai, majd később a szambori gyűjtőtáborba. A zápszonyi férfiak nagy része a szolyvai gyűjtőtáborba került, ahol nyomorúságos körülmények között tengették életüket. A halottakat társzekerek hordták a temetkezőhelyekre, ahol 20-30 embert is beletuszkoltak egy-egy gödörbe. Értük nem szólt a harang, nem szólt sírjuk felett az imádság hangja. Az embereket leírták, helyettük másokat – mint leltári tárgyakat – vettek fel a listára. 1944 novemberének üzenete van: fokozott figyelemmel kell ápolni magyarságunkat, mert ez ad az embernek tartást..." A helyi iskola és a nyugdíjasok műsora után elénekelték a 90. zsoltár első szakaszát.

Bátyúban a templomkertben felállított emlékmű előtt gyülekeztek istentisztelet után az emberek, majd elénekelték a Himnuszt. Szántó Edit alapszervezeti elnök beszédében kiemelte: "A kárpátaljai magyarság számára november azóta is a gyász hava. November 18–19-én indultak el apáink, nagyapáink a "málenykij robot" hosszú, gyötrelmes útján. Mintegy 40 ezer magyar férfit hurcoltak el a Vörös Hadsereg IV. Ukrán Frontjának katonai tanácsa által közzétett rendelete alapján, miszerint 18-tól 50 évesig minden magyar férfi köteles részt venni a háromnapos romeltakarító munkában. Sokuk számára soha nem jött el a szabadulás, elnyelték őket a tömegsírok Ukrajna területén. Mindannyian megrendülve gondolunk ma rájuk, fejet hajtunk 38 mártírhalált halt bátyúi testvérünk emléke előtt, kiknek neveit márványtábla őrzi itt templomunk kertjében. Figyelmeztessen bennünket a KMKSZ Bátyúi Alapszervezete által 1992-ben kezdeményezett, majd a falu lakossága által felállított emlékmű arra, hogy soha többé ne engedjük meg az emberi méltóság meggyalázását..." Kacsó Géza lelkipásztor áldáskérése után a bátyúi nyugdíjasklub és a helyi középiskola megható irodalmi műsorára került sor.

A Nagyszőlősön november 19-én a városi KMKSZ-alapszervezet és a 6. Számú Sólyom Cserkészcsapat a település római katolikus temetőjében emelt kopjafánál hajtott fejet a sztálinizmus áldozatai előtt.

A Himnusz eléneklése után Kudron Zoltán, a KMKSZ-alapszervezet elnöke beszédében felidézte a 68 évvel ezelőtti tragikus ősz eseményeit. 1944. november 14-én a 0036. számú szigorúan titkos parancs alapján megkezdődött a hadköteles korú magyar és német férfiak összegyűjtése, melynek során a helyi kommunisták, a sebtében megalakított falusi és városi pártbizottságok, valamint ezek vezetői szorosan együttműködtek az NKVD és a SZMERS alakulataival. A terv zökkenőmentes végrehajtása érdekében a szovjet hatóságok vagy azzal hitegették a kiszemelt áldozatokat, hogy hivatalos igazolások kiadása érdekében gyűjtik össze őket, vagy azzal, hogy csak háromnapi közmunkára kell menniük. Így a Szolyváról Szamborba vezető úton a mínusz 10-15 Celsius-fokos hideg, a megerőltető gyalogmenet és az élelmezés hiánya nagy megpróbáltatást jelentett a megtévesztés miatt sok esetben csak kiskabátot viselő férfiak számára. Az összerogyó foglyokat az őrök megölték, a szökni próbálkozókat figyelmeztetés nélkül agyonlőtték. Az életben maradtakat pedig várták az ugyancsak sokak halálát okozó kényszermunkatáborok...

A megemlékezésen felszólaló Milován Sándor kifejtette, egy velejéig gonosz, hazug rendszer hurcoltatta el a nagyszőlősi magyar férfiakat. S akadt olyan, a 18. életévét alig betöltött fiú, aki tüdőgyulladást kapott a lágerben, halálos betegen tért haza, és az édesanyja karjai közt hunyt el. De nemcsak az elhurcoltak váltak áldozatokká, hanem a testvérek, az édesanyák és a deportálás következtében elhunytak árvái is, akik az elesett szovjet katonák gyermekeivel ellentétben sohasem kaptak segélyt. Nagyon fontos, hogy megemlékezzünk az áldozatokról. A megemlékezés a gonoszak, a gyalázatosak megszégyenülését, az áldozatok felmagasztosulását jelenti. S míg lesznek nagyszőlősi magyarok, sohasem feledkezhetünk meg az elhurcoltakról.

A rendezvényen Pősze Roland görögkatolikus parochus mondott imát a sztálinizmus áldozataiért.

Az elhurcoltakra emlékezett még Gát, Borzsova, Rafajnaújfalu és számos kárpátaljai helység magyarsága is.

A megemlékezések mndenütt koszorúzással és gyertyagyújtással értek véget.


Vissza a hírekhez