Mi lesz veled, mátyfalvai magyarság?

Nagyszőlőstől nyolc kilométerrel nyugatra bekötőút kapcsolódik a Beregszász felé kanyargó főútvonalhoz, melyről letérve, rövid séta után egy 1079 embernek otthont adó községbe, Mátyfalvára érünk. Bár a falu lakosságának a kétharmada a mi nyelvünkön beszél, a község óvodájában mégsincs magyar csoport, halódik az anyanyelvű oktatás, sőt a 2006. évi helyhatósági választások "eredményeként" immár a polgármesteri székben is egy ukrán nemzetiségű lakos foglal helyet. Okkal merülhet fel a kérdés: mi lehet a probléma a helybeli magyarsággal?


Magy vagy Mátyás?

A település megszületéséről szóló helyi monda szerint ötszáz éve még hatalmas erdőrengeteg terpeszkedett a község területén, s a fák lombsátra alatt csak itt-ott húzta meg magát egy-egy szalmatetős kis házikó. Az erdőben sok vad tanyázott, s az igazságos Mátyás király szívesen vadászott ezen a tájon, többször is felkeresve a vidéket, e látogatások emlékére pedig a nagy uralkodóról nevezték el a később itt létrejövő helységet, s a Mátyásfalva kifejezés rövidült le később Mátyfalvára. A valóságban viszont a községet már a jóval korábban megalapította egy Hontpázmány nemzetségbeli, valószínűleg Magy nevezetű földesúr, az ő neve őrződött meg a legkorábbi időkben még Magyfalvaként emlegetett település nevében (a helységet elsőként egy 1326-ból származó okiratban említik meg mint Magfoluát), s a Magyfalva alak módosult később Mátyfalvára.

A középkori, koraújkori jobbágyösszeírások arról tanúskodnak, hogy ekkor még színmagyar volt a község, s csak a XVII. század második felében indult meg a ruszin beszivárgás, mely az itt is nagy károkat okozó 1717-es utolsó magyarországi tatárjárást követően erősödött fel. Az 1773. évi hivatalos helységösszeírás szerint a XVIII. század utolsó harmadában a magyar és a ruszin nyelv divatozott a községben, Fényes Elek Magyarország geographiai leírása c. művében, 1851-ben még magyar–orosz faluként tett róla említést, a település jegyzőjének 1862-ből származó jelentése viszont már egyedül a magyart jelölte meg a lakosság nyelveként, így tehát a XIX. század hatvanas éveire visszamagyarosodott az átmenetileg vegyes lakosságúvá lett település. S akkor még senki sem sejthette, milyen negatív fordulatot hozhat a XX. század.

Gyengévé tett nemzeti öntudat

– A KMKSZ helybeli alapszervezete 1989-ben alakult meg, s jelenleg 264 tagot számlál – tájékoztat Varjú Irén, a mátyfalvai KMKSZ-alapszervezet elnöke. – Sajnos, a csehszlovák érában ruszin oktatási nyelvűvé tették a község magyar elemi iskoláját, s noha az anyaországhoz való visszacsatolást követően, 1938-ban ismét magyar tannyelvűvé vált az intézmény, a második világháború után, a szovjet korszak elején – ezt megszüntetve – ukrán iskolát nyitottak a községben. Közben megindult, majd az utóbbi időkben felerősödött a szlávok betelepülése a faluba, akikkel mint emberekkel, nincsenek is konfliktusaink, csak hát lassan elukránosodik a község. Az anyanyelvű tanintézet hiányában pedig magyar lakosok nemzedékei nőttek fel nyelvünk és irodalmunk oktatása nélkül, nem alakult ki bennük kötődés a nemzeti kultúra iránt. Így bár 22 éve megindult a magyar nyelv fakultatív oktatása, majd 1994-ben megnyílt az anyanyelvű elemi iskola, ez sohasem fejlődött általános iskolává, sőt jelenleg már az elemiben is összevont osztályok (1-3., illetve 2-4.) működnek mindössze hét tanulóval, és sajnos, nincs utánpótlás. Az első időkben még nagyobb volt az érdeklődés az anyanyelvű oktatás iránt, de amióta kötelezővé tették az ukrán nyelv és irodalom érettségi vizsgát, a magyar szülők nem nagyon adják a magyar elemibe a gyermekeiket, mondván, hogy "Ukrajnában élünk, tanuljanak ukrán iskolában", s ha pozitív változás is következne be az érettségi szabályokban, akkor is nagyon nehezen lehetne ismét vonzóvá tenni az anyanyelvű oktatást. Voltak, s vannak, persze, házaspárok, akik a magyar alsó osztályok befejezése után a Nagyszőlősi Perényi Zsigmond Középiskolába járatták, illetve járatják a gyermekeiket, egy mátyfalvai iskolás pedig jelenleg a Beregszászi Magyar Gimnáziumban folytatja tanulmányait. A helybeli magyarok többségének azonban gyenge a nemzeti öntudata.

Mivel a szovjet katonai hatóságok által 1944 novemberében a Gulagra hurcolt 12 falubeli magyar férfi mindegyike szerencsésen átvészelte a megpróbáltatásokat, s épségben hazatért, így értelemszerűen nem állítottunk emlékművet a sztálini lágerek áldozatainak a tiszteletére. Mivel kevesen vagyunk, nemzeti ünnepeink alkalmából nem megemlékezéseket szervezünk, hanem a március 15-ét, illetve az október 6-át megelőző vasárnapon – a szent liturgia, illetve az istentisztelet keretében – mind a görög katolikus, mind a református templomban megemlékeznek az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc kitöréséről, valamint a függetlenségi harc mártírjairól. A KMKSZ-alapszervezet minden évben újévi, illetve anyák napi hangversenyt rendez, melyeknek a helybeli általános iskola ad otthont, s a schengeni vízumhoz szükséges támogatói nyilatkozatok kiállításával kapcsolatos ügyintézésben való részvétel mellett szövetségünk képviselőjelöltjeit is igyekszünk bejuttatni a különböző szintű tanácsokba. A 2006-os helyhatósági választásokon jól szerepeltünk, a járási listán a KMKSZ–UMP kapta a legtöbb szavazatot, ám tavaly, sajnos, nem tudtuk megismételni ezt a sikert.

Egyházközségek – eredményekkel és gondokkal

Kétszázharminc család alkotja a görög katolikus egyházközséget, míg a református gyülekezet több mint 200 tagot számlál, s mindkét templomban magyar nyelven vezetik a szent liturgiát, illetve az istentiszteletet, ám a görög katolikus szentegyházban a nagy ünnepeken két nyelven olvassák fel az evangéliumot. A reformátusoknál – mint Surin Éva, az egyházközség pénztárosa kifejti – évente általában két keresztelőt, két-három temetést és egy-két esküvőt tartanak, míg a görög katolikusoknál 1996 és 2001 között az elhalálozások száma még meghaladta a születésekét – volt olyan esztendő, amikor csak 5-6 újszülöttet kereszteltek meg, s 17 egyháztagot kísértek ki a temetőbe –, tíz éve viszont fordult a kocka, s az utóbbi években általában még egyszer annyian születnek, mint ahányan elhaláloznak.

Mindkét egyházközségre jellemző, hogy a fiatalemberek nagyrészt a szomszédos községekből nősülnek, csak míg korábban zömmel magyar falvakból származó lányokat – a görög katolikusok verbőcieket, a reformátusok pedig a verbőcieken kívül feketepatakiakat és salánkiakat – vettek feleségül, addig öt éve már túlnyomórészt szőlősvégardói ukrán asszonyokat hoznak a házhoz. S bár az utóbbiak jórészt elsajátítják a nyelvünket, ahogy a vegyes házasságokból született gyermekek is mindannyian tudnak magyarul, ám aggodalomra ad okot, hogy – mint Lődár János görög katolikus gondnoktól megtudom, a korábban megkötött vegyes házasságokból származó fiatalok – noha perfekt beszélik a nyelvünket – az édesanyjuk után ukránoknak tartják magukat, úgyhogy az említett tendencia folytatódása az elszlávosodás irányában hathat. Tudjuk, persze, hogy a szívnek nem lehet parancsolni, de ha a hitközségek meg tudnák szervezni több helybeli fiatal görög katolikus, illetve református egyházi gyermek- és ifjúsági táborokban való üdültetését, a fiatalembereknek több kapcsolatuk alakulhatna ki a magyar településeken élő lányokkal, ami jó esetben változtathatna a párválasztási szokásokon.

A reformátusoknál már a szovjet korszak végén is – az egyik gyülekezeti tag otthonában – titokban oktatták a hittant, ami a rendszerváltást követően legálissá vált. A múlt év ősze óta a helybeli lelkész, Papp Szabolcs felesége, Papp Szilvia tartja meg az órákat, melyeken jelenleg 30 gyermek vesz részt. A görög katolikus egyházközségben pedig 1991 óta foglalkoznak vallásoktatással, tíz éve Trescsula László mátyfalvai parochus és hitvese oktatja a hittant, s pillanatnyilag 30 felnőttel és 90 gyermekkel ismertetik meg hitük alapjait. Mindkét gyülekezet az 1990-es évek elején vágott bele a parókiaépítésbe, a hívek adományai mellett a görög katolikusok a különböző magyarországi alapítványoknál megpályázott összegekből, míg a reformátusok hollandiai, oldenbroecki testvérgyülekezetük támogatásával végezték el a munkát, s az összefogás szép példája, hogy a helybeli magyarság nagyobbik részét alkotó görög katolikus egyházközség hívei is részt vettek a protestáns paplak falainak a felhúzásában. A parókia 1996-os felépülése óta rendszeres jelleggel gyermektáborokat szerveznek itt a helybeli kicsinyek számára, melyeken – a reformátusokon kívül – görög katolikus, sőt pravoszláv vallású gyermekek is részt vesznek.

S természetesen diakóniai munka is folyik az egyházközségekben. Az árvízkárosultak, illetve a tavalyi magyarországi vörösiszap-katasztrófa áldozatainak a megsegítésén, illetve a nagybeteg helybeli lakosok gyógykezelésének a támogatásán kívül a görög katolikusok a közelmúltban egy-egy huszti, illetve szolyvai járási templom felépítésére is kihelyezték a perselyeket. A református gyülekezetben pedig karácsonykor élelmiszercsomagokat osztanak szét a nyugdíjasok, az özvegyek és a nagycsaládosok között, minden negyedévben élelmiszerekkel segítenek két, nyolcvan év fölötti egyháztagot, karácsonyi ajándékcsomagokat juttatnak el a Fogyatékos Gyermekek Tiszakeresztúri Bentlakásos Iskolájában nevelkedő gyermekeknek, ősszel és tavasszal pedig pénzzel és élelmiszerekkel támogatják a Tiszapéterfalvai Református Líceumot.

A retektől a virágokig

– A lakosság nagyobbrészt a mezőgazdaságból él – vázolja fel Varjú Irén a megélhetési helyzetet. – A kolhoz felosztásakor, a földek minőségétől függően, 1,50-1,60 hektáros parcellákat osztottak szét a gazdaság volt munkásai között, s ha egy családból sokan dolgoztak a kollektív gazdaságban, ott több hektár is összegyűlt a családok kezében. Az utóbbiak a járási központ piacán is adnak el szemeseket, míg a kisebb földterületeken gazdálkodó mátyfalvaiak a jószágukkal étetik fel a terményt, s nagyszőlősi, beregszászi vagy huszti hentesek vásárolják fel az eladásra szánt hízóikat és borjúikat. A falusi csorda mintegy 120 szarvasjószágot számlál, a tehéntartó gazdák pedig jobbára a falubelijeiknek adják el a tejet, de a piacra is jut a tejből, a tejfelből, valamint a túróból.

Jellemző a falura a fóliaházi zöldségtermesztés, korábban inkább csak uborkát és paradicsomot neveltek a fóliasátrak alatt, az utóbbi években viszont nagyobb arányokat öltött a retektermesztés, a nevezett növény ugyanis már az uborka előtt érni kezd, így már korán, primőrként tudják értékesíteni azt, s az érte kapott pénz nem kicsiny részben járul hozzá a családi kasszák feltöltéséhez. Emellett korai karalábét is termesztenek, s mivel kevés felvásárló keresi fel a községet, jórészt a közelebbi-távolabbi piacokon teszik pénzzé a zöldségféléket. Öt-hat család pedig virágokat nevel a fóliaházakban a kárpátaljai, illetve a kárpáti hágókon túli városokban, többek között Lembergben élő megrendelők számára.

Jelentős számú helybeli lakos dolgozik a Nagyszőlősi Kábelgyárban, illetve a járási központ könnyűipari üzemeiben, korábban pedig nagyon sokan vállaltak munkát a magyarországi építőiparban, ám a gazdasági válság miatt már kevesebb építkezésre kerül sor a határ túloldalán, nincs igény a munkájukra, többségük immár a fóliaházakban termeszti a zöldségféléket, s igaz, kevesen, de akadnak, akik a kárpátaljai építkezéseken helyezkednek el...

Mátyfalváról távozóban arra gondolok, kár lenne, ha hagynánk elukránosodni ezt a jelenleg még magyar többségű, ám az asszimiláció által mégis fenyegetett ugocsai községet. Az erősebb identitástudattal rendelkező helybeli lakosoknak valahogy módot kellene találniuk arra, hogy öntudatra ébresszék falubelijeiket, mert a beolvadás már ott kopogtat a házak ajtaján.


Vissza a hírekhez