Akli: egy kistelepülés Ugocsában

A történelmi Ugocsa vármegye északi-északnyugati részére kiterjedő Nagyszőlősi járás délkeleti sarkában, az ukrán–román határ térségében található egy mindössze 365 lakost számláló kisközség, Akli (más néven: Öregakli). A falu tömegközlekedését egyetlen autóbusz képviseli, mely reggel útnak indul Beregszász felé, s délután ér vissza a községbe. S mivel a település igen közel fekszik a Nagyszőlősről érkező iránytaxival megközelíthető Nevetlenfaluhoz, így a tömegközlekedési jármű utolsó megállójánál leszállva, egy pár száz méteres sétával megérkezhetünk Akliba.

Mit mesél a múlt

Az oklevelekben csupán 1323-ban, az Anjou-házból származó I. Károly Róbert uralkodása idején bukkan fel a község neve, mely az akol köznévből származik, ám a hagyomány szerint már a nagy népvándorlás egyik hullámával idesodródó avarok is megfordultak ezen a tájon, s a település határában álló Halom-domb nem más, mint az ő egyik temetkezési helyük. Ha igaz a legenda, egy avar méltóság földi maradványait rejti a síkság fölé magasodó kurgán (már amennyiben tényleg mesterséges földhalomról van szó). Történelmi tény viszont, hogy nem messze a falutól, jelenleg Romániához tartozó területen állt egykor a kőfalak mellett a környező mocsarak által is védett Kávás-vár, mely csak a XVI–XVII. század háborúi során pusztult el.

A korai időkben magát Aklit is jelentős kiterjedésű lápok övezték, mivel a közeli Avas-hegység lejtőiről lezúduló vizek nem találtak lefolyást, s így mocsarakat képeztek. Ám az ingoványok sem védték meg a települést az Északkelet-Magyarországot sújtó 1657-es lengyel betöréstől, valamint a török-tatár hadaktól, melyek 1661-ben – Kemény János erdélyi fejedelmet üldözve – a máramarosi és ugocsai települések egy részét, köztük Aklit is felperzselték.

A XVIII–XIX. században viszonylag békésebb idők köszöntöttek a falura, melynek lakossága viszont nagyon lassan növekedett, még 1864-ben is csak húsz család élt a településen, melynek népessége a XX. század derekán is csupán pár száz főt tett ki, amikor 1944-ben a Kárpátaljára rászakadó szovjethatalom 27 helybeli magyar férfit hurcolt el a Gulagra, akik közül 19-en odahaltak.

Magyar honvédból – falukutató

– Amerikai magyar kivándorlók gyermekeként láttam meg a napvilágot 1921-ben, az Ohio állambeli Daytonban – kezdi mesélni élettörténetét a 88 éves Bocskor Áron, a falu egyik legidősebb lakosa. – Kétéves voltam, amikor hazatelepültünk, édesapám pedig az Amerikában összegyűjtött pénzből vásárolt húsz hold földet, egy hétköblös erdőrészt, valamint egy egyköblös szőlőültetvényt, s azokon gazdálkodott. Azután kitört a világháború, 1942-ben engem is besoroztak Rahóra, a 13. számú hegyivadász zászlóaljhoz vezényeltek mint gránátvetőt, de csak 1944 márciusában kerültünk szembe a szovjet csapatokkal, amikor a keleti front elérte a Kárpátokat. Rajparancsnok voltam, tizenkét katona szolgált a kezem alatt, s fogságba esésünkig, hét hónapig harcoltunk a hegyekben, Kolomea, Gyeljatyino, Jaremcsa és Perecseny térségében, amit meg is örökítettem a harcok szüneteiben vezetett naplómban.

Egy áprilisi éjjelen nagy támadás ért minket Pecsengizsinnél. A rajunk két harckocsit kilőtt a páncélökleinkkel, de csak jöttek és jöttek a katonák meg a tankok – sokan voltak, mint az oroszok –, s így a mellettünk harcoló többi egységgel együtt, másnap estére kénytelenek voltunk visszavonulni a hegyek tövéig. Itt azután megvetettük a lábunkat, s az egész éjszakán át tartó harc eredményeként visszavertük a támadást. Május 1-jén pedig – Berezovnál – mi mentünk át ellentámadásba, combközépig érő vízben átgázoltunk a Felső-Pruton, s hídfőállást foglaltunk a túlparton. Ezt követően hullámzó harcokra került sor, háromszor keltünk át – oda-vissza – a folyón, majd háromhetes pihenőre küldtek minket a front mögé, friss csapatokkal váltva fel leharcolt egységeinket. A pihenőről visszatérve, persze, tovább folytattuk a harcot, hegyektől hegyekig, egy augusztusi éjszakán azonban Perecsenynél körülzártak minket az oroszok, s hadifogságba estünk. Jó ideig a perecsenyi gyűjtőtáborban raboskodtunk, majd gyalogmenetben elindultunk Volóc felé. Már közel jártunk úti célunkhoz, amikor egy verhovinai faluban kiugrottam a sorból, berohantam a házak közé, az egyik családtól civil ruhát kértem és kaptam, s hazajöttem Akliba. A front akkorra már átvonult a falunkon, s rövidesen összeszedték a férfiakat a "háromnapi munkára", én viszont pár nappal a "málenykij robot" kidobolása előtt Nagypaládra mentem rokonlátogatóba, s mikorra hazaértem, a férfiakat már elvitték, engem pedig nem kerestek.

1948-ban azután, a kolhozosításkor, elvették a földjeinket, s én is kénytelen voltam belépni a közös gazdaságba, ahol 1981-ig, nyugdíjba vonulásomig dolgoztam.

Azután érdeklődés ébredt bennem községünk múltja iránt, tizenöt éve gyűjteni kezdtem az anyagokat a falutörténet megírásához, amiben nagy segítségemre volt a helytörténettel is foglalkozó Józan Lajos huszti református lelkész, majd belevágtam az írásba, s már nagyrészt megírtam az Akli elmúlt századairól szóló könyvemet. Emellett vezetem a község krónikáját, ki mikor született, házasodott, halt meg, s családfakutatással is foglalkozom, már összeállítottam 114 helybeli lakos családfáját. A legelterjedtebb név a Bocskor, az Oroszi, a Tóth, a Sebestyén, valamint a Domokos, s korábban szoros családi kapcsolatok alakultak ki az akliak és az Ugocsa délkeleti, ma Romániához tartozó részén elterülő falvak, Dabolc, Kökönyösd, Bábony, illetve Halmi lakói között, a trianoni határ meghúzása óta viszont a Nagyszőlősi járás tiszántúli részén fekvő községek lakosaival kerülnek rokoni kapcsolatokba a helybeliek.

Egy kicsiny egyházközség

A falu legfőbb ékessége a középkori eredetű, gótikus stílusban épült, szép kis templom, mely a reformáció idején, 1540-ben lett protestáns szentegyházzá.

– Gyülekezetünk kétszáz felnőtt s mintegy 18-20 gyermekkorú tagot számlál – mutatja be a református egyházközséget Bocskor Győző gondnok, a Nevetlenfalui Községi Tanács végrehajtó bizottságának a tagja (Akli Nevetlenfalu társközsége). – Lelkészünk, Lőrincz Attila Nevetlenfaluból jár ki hozzánk, vasárnap és szerdán istentiszteletet tart, emellett hittant is oktat, s ugyancsak ő készíti fel konfirmációra a fiatalokat. A létszámunk jó ideje egy szinten mozog, tavaly például nyolc keresztelőre jutott hat temetés, az idén pedig eddig kilenc testvérünket kísértük ki a temetőbe, s hét újszülöttet hajtottunk keresztvíz alá. A közelmúltban, a magyarországi Teleki László Alapítvány támogatásával, átfedtük a templomot (helyenként a tetőszerkezetet is kicseréltük), s kívül-belül felújítottuk az épületet. A felújítások során értékes freskókra is bukkantunk, melyeket az említett anyaországbeli alapítvány szakemberei hatszáz évesekre becsültek. 1998-ban pedig gyülekezetünk elbontotta a volt egyházi elemi iskolának az állami elemi iskola által használt, ám a mi tulajdonunkba visszakerült, viszont az eltelt évtizedek során nagyon leromlott állagú épületét, s a helyén húztuk fel a községi elemi iskola új otthonát, mely a mi tulajdonunkban van, s így mi tartjuk fenn, ellenben a pedagógusokat az állam fizeti.

A nagybani paprikatermesztéstől a külföldi munkavállalásig

– A helybeli lakosok többsége a mezőgazdaságból él – vált témát beszélgetőtársam. – Néhány éve nagyon fellendült a paprikatermesztés, a gazdák 60-70 áras parcellákon termesztik az édes csemegepaprikát, ám a nagydobronyiaktól eltérően, nem dolgozzák fel azt, hanem a lembergi, illetve a munkácsi járásból érkező felvásárlóknak adják el terméküket, akárcsak a földiepret, mely utóbbi kultúra termesztése az utóbbi két esztendő során indult be. Emellett pedig burgonyát is termelnek eladásra, s vagy a viszonteladók vásárolják fel a krumplit, vagy a nagyszőlősi piacon teszik pénzzé azt. A falusi csorda 50 szarvasmarhából áll, a tehéntartó gazdák azonban nem viszik piacra a tejfeleslegüket, hanem helyben adják el a tejet szarvasjószággal nem rendelkező falubelijeiknek. Hízókat viszont kevesen tenyésztenek eladásra, s csupán 4-5 gazda nevel nagyobb számban malacokat, hogy a piacon értékesítsék az állatokat. A kistermelők mellett pedig két farmer is gazdálkodik a településen, akik 12, illetve 24 hektáros birtokot mondhatnak a magukénak, s elsősorban szemeseket, illetve szénát adnak el a felvásárlóknak.

Pár éve még a magyarországi építkezéseken dolgozott a munkaképes férfiak harmada, ma azonban már csak 5-6 akli lakos keresi meg a kenyerét a határ túloldalán. Néhányan nemrég munkát vállaltak Ukrajna belsejében, az oroszországi elhelyezkedés pedig nem jellemző a helybeliekre. Kisvállalkozók nincsenek, ipari létesítmény sem működik a faluban, s mindössze 2-3 akli lakos ingázik reggelenként a Nagyszőlősi Kábelgyárba.

Emlékmű, közmunka, támogató nyilatkozatok

Végezetül pedig pillantsunk be a helybeli KMKSZ-alapszervezet életébe.

– 1989-ben alakultunk meg, s Valkócz Tamás tölti be az elnöki tisztet – mutatja be a szervezetet Oroszi László alelnök. – Jelenleg 164-en vagyunk, s nemrég több új, zömmel fiatal falusi lakos lépett be a tagság sorai közé. Részt vettünk a korábban könyvtárnak és felcserközpontnak helyet adó, ám óvodának kiszemelt épület felújításában, óvodává való átalakításában. Munkáscsapatokat szerveztünk, megannyi tagunk önkéntes munkát végzett az építkezésen, s berendezési tárgyakat hoztunk Magyarországról, az érdi Egymásért Alapítvány telephelyéről, így mi is közrejátszottunk abban, hogy 2003-ban megnyílt a gyermekintézmény. Emellett besegítettünk az iskola konyhájának a felépítésébe, a református templom kertjében emlékművet állítottunk a második világháború és a sztálini lágerek áldozatainak a tiszteletére, rendszeresen megünnepeljük március 15-ét, részt veszünk a schengeni vízumhoz szükséges támogató nyilatkozatokkal kapcsolatos ügintézésben, az idén pedig megnyílt a teleházunk, mely a művelődési ház egyik helyiségében kapott helyet. Az intézményt elsősorban az iskolások látogatják, akik a tanuláshoz szükséges anyagokat töltik le itt az Internetről.


Vissza a hírekhez