Város a Tisza és a Latorca közén

Az ukrán–magyar–szlovák hármashatár szögletében, a Tisza és a Latorca közén található egy 8862 lelkes település, Csap, mely hosszú évszázadokig éppolyan csendes kis falu volt, mint a többi, környékbeli község, ám a XIX. századi nagy vasútépítési hullám során jelentős csomóponttá vált, s ezzel megindult a városiasodás útján. 1945-től városi típusú település, 1957-től járási, 2003-tól megyei alárendeltségű város, 1991-ig a Szovjetunió, azóta pedig Ukrajna egyik legfontosabb nyugati kapuja, melynek vasúti átkelőhelye jelentős forgalmat bonyolít le Magyarország és Szlovákia felé, s a helység határában található a Tisza (Csap–Záhony) közúti határátkelőhely is, ahol az E573-as nemzetközi útvonal Ukrajna területére ér.

Mesélő évszázadok

A város nevének a keletkezésére két monda is született. Az egyik, tipikus népetimológiás magyarázat szerint egy ízben erre járt hintójával a király, s a sáros úton haladva rákiáltott a kocsisára: "Csapj a lovak közé, fiam, Salamon, mert itt ragadunk ebben az ásványban!" Ez a királyi mondás azután három falunak, Csapnak, Tiszasalamonnak és Tiszaásványnak adott nevet. A másik rege viszont úgy tudja, hogy a legendás környékbeli nagyúr, Micbán egyik fia volt Csap, s róla nevezték el a települést, melyről elsőként egy 1281-ből származó okmányban olvashatunk, s első birtokosai a Bechegregor nemzetségből kerültek ki.

A római katolikus templom Csapi lakosok is harcoltak Dózsa György parasztháborújában, az 1697-ben kitört hegyaljai kuruc felkelésben, majd II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában, 1848-ban pedig harminchat helybeli polgár lépett be a nemzetőrségbe. A kiegyezés után kibontakozó vasútépítési hullám során azután – 1872-ben – fontos csomóponttá vált a Tisza-menti község, melyet 1944 őszén csaknem egy hónapon át védtek a magyar és német csapatok a támadó szovjet erők ellenében. A Vörös Hadsereg csak november 23-án vette be Csapot, ahonnan ezt követően 74 magyar férfit hurcoltak el a Gulagra a szovjetek. A deportáltak közül 36 fogollyal végeztek a betegségek és a nélkülözések.

"Egy szál gyufa nem sok, annyink sem maradt"

A nyolcvanegy éves Báthory Kálmán gyermekként élte át a Csap környéki harcokat.

– Édesapám gátőr volt, s testvéreimmel együtt én is a Tisza és a Latorca között húzódó csatorna latorcai torkolatánál álló őrházban töltöttem el a gyermekéveimet – emlékezik vissza az idős bácsika. – Amikor 1938 őszén felszabadultunk, édesapám engem is kivitt a Tisza-hídhoz, megnézni a magyar csapatok bevonulását. Csak úgy özönlöttek a katonák: gyalogosok, lovasok, harckocsizók, tüzérek, az őket virágesővel fogadó helybeliek meg egyre skandálták: "Mindent vissza!", "Vesszen Prága!", "Uzsokig! Uzsokig!", meg azt is kiabálták: "Dr. Benes Eduárd, hol van a sok milliárd?" Ezzel arra céloztak, hogy mi értelme volt a csehszlovák államfőnek több milliárd koronát beleölnie a magyar etnikai tömb egységét megbontó cseh kolóniák létrehozásába, amikor lám csak, véget ért a csehszlovák uralom időszaka.

Azután jött a világháború, s édesapámat háromszor is behívták katonának. Először 1941 nyarán a hegyi tüzérekhez, ahol jó ideig harcolt, míg csak hónapok múltán le nem szerelték. Másodszor 1942-1943 telén öltötte magára a mundért, amikor is az egyik munkaszolgálatos század őreinek egyikeként vezényelték ki a Don-kanyarba, Urivba. Amikor aztán megindult az orosz ellentámadás, visszavonultak, de csak ketten maradtak az egységből, a többi elesett vagy fogságba került. Harmadszor pedig 1944 márciusában hívták be, amikor a németek megszállták Magyarországot, s ő az egyik vasúti biztosító század katonája lett, de nem itt, Csapon, hanem a Felvidéken.

A református templom Elérkezett azután 1944 ősze, s megkezdődtek a légibombázások, melyeknek rengeteg civil áldozatuk volt Csapon és Tiszaásványban, az utóbbi községben született néhai feleségem közvetlen rokonságából például tizennégy emberrel végeztek a bombák, s olyan csapi család is akadt, melynek minden tagja meghalt. Emellett nagyon sok erdélyi menekült is áldozatul esett, akiknek a vonatai épp az állomás területén álltak a légitámadások idején. Hat bombázást éltem át, három éjszakait és három nappalit, s jellemző, hogy például az első légitámadáskor egy óra tíz percen át szünet nélkül hullottak a bombák. Többnyire a csatorna átfolyójában, a töltés alatt lévő nagy betongyűrűben húztuk meg magunkat, sok tiszaásványi lakos is ide menekült, s itt találkoztam először a leendő feleségemmel. Körülöttünk potyogtak a bombák, s olyan légnyomás süvített át a betongyűrűn, hogy majdnem kivitt bennünket. Egyszer meg Tiszaásványban ért a légiriadó, bemenekültem egy bunkerbe, de nem messze tőle állt a síneken egy lőszerszállító vagon, az egyik bomba pedig telibe találta a vasúti kocsit. Azt a robbanást nem lehet szavakkal leírni.

Később a front elérte az őrházunkat, s a területre zuhogó tüzérségi lövedékek záporában menekültünk ki az otthonunkból. Csak a legszükségesebb holmikat kapkodtuk magunkhoz, s meg sem álltunk Eszenyig, ahol a nagyapám házában húztuk meg magunkat. Az oroszok meg az otthonunkban rendezték be a Csap ostromát irányító főparancsnokságot, s öt helyiségből álló bunkert alakítottak ki a lakásunk alatt. November 7-én két napra felfüggesztették az ostromot, hogy megünnepelhessék a "nagy októberi szocialista forradalom" évfordulóját. Ezt kihasználva, édesanyám a bátyámmal hazament, hogy pár holmit magához vegyen, ekkor tudta meg, hogy az oroszok rendezkedtek be a házunkban. A tisztek ünnepeltek és részegek voltak, mint a csap, az egyikük meg kijött az udvarra, és a pisztolyával hadonászva kergette el édesanyámékat. Amikor pedig a harcok végeztével hazamentünk, azzal szembesültünk, hogy a szovjetek teljesen kifosztottak bennünket. A három hízónkat és az aprójószágot felzabálták, a lovainkat a szekerünkkel elrabolták, a bútorainkat eltüzelték (velük fűtöttek), a ruháinkat pedig kidobálták a sárba, ahol agyonáztatták őket az esők. Egy szál gyufa nem sok, annyink sem maradt.

Azután édesapám hazajött a háborúból, rendbe hozta a házunkat, de szegényt már 1946-ban elvitte a szívinfarktus. Én meg elhelyezkedtem a vasútnál, ahol előbb az átrakodón, később pedig a fűtőházban dolgoztam, s huszonegy évvel ezelőtt, 1988-ban mentem nyugdíjba.

Kulturális rendezvények, érdekvédelem

– Csapon ma 3500 magyar nemzetiségű polgár él, s mi alkotjuk a lakosság csaknem 40 százalékát. Az ukránság részaránya pontosan 40 százalék, a maradék húsz százalékon pedig a többi nemzetiség tagjai – cigányok, oroszok, fehéroroszok – osztoznak – tájékoztat Balogh Lívia, a KMKSZ helyi alapszervezetének elnöke. – 1989 tavaszán alakult meg az alapszervezet, melynek tizenkilenc éven át, haláláig Halász József volt az elnöke, s ’89 őszén az elsők között állították fel a sztálinizmus áldozatainak az emlékművét. Kihasználva, hogy könnyebben át lehetett lépni az államhatárt, az alapszervezet nagy hangsúlyt fektetett az egymástól elválasztott magyar nemzetrészek közötti kapcsolattartásra, melynek jegyében kirándulásokat szerveztek Magyarországra, illetve Erdélybe, s fogadtunk is külföldi magyar csoportokat. 2001-től bekapcsolódtunk a magyarigazolványokkal kapcsolatos ügyintézésbe, 2008. augusztus 1. óta pedig több mint 530, a schengeni vízumhoz szükséges támogató nyilatkozat kiállításában vettünk részt.

Jelenleg 1350 tagunk van, az idén harmadszor, s ezúttal első ízben önállóan szerveztük meg a gyermeknapot (az előző két esztendőben a városi tanáccsal közösen bonyolítottuk le a rendezvényt), a magyar tannyelvű Széchenyi István Középiskolával közösen szüreti bálokat szervezünk, melyek minden esetben jótékonysági batyubálokként kerülnek lebonyolításra, a bevételeket pedig a tanintézet javára fordítjuk, mert tudjuk, hogy az iskola a magyarság egyik alappillére. Ugyancsak az oktatási intézménnyel együtt ünnepeljük meg március 15-ét, míg a sztálinizmus áldozatairól a történelmi egyházakkal – a református és a római katolikus egyházközséggel – közösen emlékezünk meg. Nagy számban veszünk részt a tiszaújlaki Turul-ünnepségen, 2006-ban megnyitottuk a teleházat, de fő tevékenységünknek az érdekvédelmet tartjuk. Amikor megjelent Ivan Vakarcsuk egykori oktatásügy-miniszter hírhedt 468-as számú rendelete, és a Csapi Városi Tanács oktatási osztálya is határozatot hozott arról, hogy a helybeli magyar iskola felső tagozatán ezentúl két nyelven, magyarul és ukránul tanítsák a matematikát, a földrajzot és a történelmet, különbizottságot hívtunk össze az ügyben, és meg tudtuk győzni az illetékeseket, hogy vonják vissza a határozatot. Végezetül pedig, a tervekről szólva, megemlíteném, hogy a jövőben Csapon kezd működni a KMKSZ egyik regionális információs irodája, mely többek között a schengeni vízumok díjának a visszaigénylésével fog foglalkozni.

Ivan Frankótól Széchenyi Istvánig

– 1945-ben a volt cseh tannyelvű állami népiskola épületében nyílt meg a két tannyelvű orosz – magyar általános iskola, mely később középiskolává alakult – tekint vissza a múltba Maha László, a Széchenyi István Középiskola igazgatója. – 1956-ban azután különvált a magyar tagozat, s ezzel megszületett az önálló, magyar tannyelvű középiskola, mely az első időkben Ivan Franko nevét viselte, és a vasút által fenntartott intézményként működött, a városi tanács csak az 1960-as évek elején vette át. 2005-ben pedig felvettük a Széchenyi István Középiskola nevet, s azon fáradozunk, hogy mihamarabb hivatalossá is tegyük ezt a megnevezést.

Jelenleg 394 diákot oktat itt a tanintézet 40 pedagógusa. Az elmúlt tanévben negyvenegyen érettségiztek, ez év szeptember 1-jén pedig 32 elsős előtt nyílt meg az iskola kapuja, így a korábbi évekhez hasonlóan, az idén is két első osztályunk van. Megjegyezném: a magyar szülők túlnyomórészt ide íratják be a gyermekeiket, amiben nagy szerepet játszanak a szülőkkel elbeszélgető alsós tanítónőink, de nekem, persze, az az egy-két gyermek is fáj, akiket az ukrán iskolába íratnak be. A felszereltségünk elég jó, amiben nagy szerepe van a KMPSZ-nek, több számítógép, térkép, szemléltető és audiovizuális segédeszköz mellett egy egész könyvtárat is kaptunk a Pedagógusszövetségtől.

Több diákunk is a városi sportiskolába jár, teniszeznek, aikidóznak, futballoznak, kézilabdacsapatunk pedig az ungvári járási iskolai bajnokság középmezőnyében szerepel. Emellett mind a járási és megyei tantárgyi vetélkedőkön, mind a KMPSZ tanulmányi versenyein jó eredményeket érünk el.

A megélhetés alapjai

– A munkaképes lakosság többsége a vasútnál, illetve a vasúthoz kapcsolódó, a vasúti szállításból élő cégeknél, például az átrakodót üzemeltető Evro-TEV-nél dolgozik – magyarázza Balogh Oszkár, a városi tanács KMKSZ–UMP képviselői frakciójának a vezetője, a költségvetési bizottság elnöke. – Emellett sokan helyezkedtek el az Eurocar vállalat helybeli gyárában, a Pacobo Kft-nél, az Inter-Pak szlovák–ukrán közös vállalatnál, illetve a Fischer sílécgyár helyi fióküzemében. S jelentős számú munkaerőt kötnek le a költségvetési intézmények: a vámhivatal, a határőrség, a járási és a vasúti kórház, a városi poliklinika, a magyar és az ukrán tannyelvű középiskola, az óvoda, valamint a városháza.


Vissza a hírekhez